A Kiméra anatómiája
Oroszlán, kecske, kígyó. Három lény egyetlen testben: a szörny, amelytől Himara a nevét kapta.
A Kiméra (görögül: Χίμαιρα, Khimaira) nem véletlenszerűen állt össze. Az ókori költők pontos testfelépítést adtak neki: elöl oroszlán, középen kecske, hátul kígyó. Minden klasszikus forrás újabb részletekkel szolgál, és olykor ellentmond a többinek. Alább azt olvashatja, mit írtak valójában, és miben nem értettek egyet.
A khimaira szó jelentése "nőstény kecske", a khimaros nőnemű alakja. Mindkettő a kheima ("tél") szóra vezethető vissza, mivel a fiatal jószágokat az átvészelt telek számával mérték. Ugyanez a szó lett egy ókori település neve is az albán tengerparton: Χίμαιρα, ma Himara.
A Kiméra háromrészes csontváza: elöl oroszlántest, a gerincből kiemelkedő kecske, hátul kígyófarok.
Mit mondanak a források
Homérosz, Iliász (Kr. e. 750 körül)
"...halhatatlan eredetű volt, nem emberi: elöl oroszlán, hátul kígyó, középen kecske, és rettenetes, fénylő tűz lángját fújta."
VI. ének, 179-182. sor. A legkorábbi fennmaradt leírás. Homérosz megadja az elöl-középen-hátul felépítést, de a fejek számáról homályosan fogalmaz. A tüzet a lény egészének tulajdonítja, nem egy adott fejnek.
Hésziodosz, Theogónia (Kr. e. 700 körül)
"Három feje volt: az egyik izzó szemű oroszláné, a másik kecskéé, a harmadik kígyóé, egy vad sárkányé."
319-325. sor. Hésziodosz említi először kifejezetten a három fejet. Azt is elárulja, hogy a tűz a középső, kecske részből tört elő: "elöl oroszlán, hátul sárkány, középen kecske, és lobogó tűz rettentő lángját fújta."
Apollodórosz, Bibliotheca (Kr. u. 1-2. század körül)
"...elöl oroszlán, a farka sárkányé, a harmadik, középső feje pedig kecskéé volt, és ezen át okádta a tüzet."
Anatómiailag ez a legpontosabb leírás. Apollodórosz mondja ki a legegyértelműbben, hogy kifejezetten a kecskefej okádta a tüzet. Azt is írja, hogy Bellerophón a levegőből, Pegazus hátán ülve, íjjal és nyilakkal végzett a szörnnyel.
Ovidius, Átváltozások (Kr. u. 8 körül)
"Lükia... ahol a Kiméra portyázott, tüdejében tűzzel, oroszlánmellel és -fejjel, kígyófarokkal."
A római változat. Ovidiusnál az oroszlán a fő test, a tüzet pedig a "tüdőnek" tulajdonítja, nem egy konkrét fejnek, ami eltér a görög források értelmezésétől.
A három rész
Az oroszlán
Minden forrás egyetért: az oroszlán alkotja az elülső részt. Homérosz "elöl oroszlánnak" (prosthe leon) nevezi a lényt. Hésziodosz "villogó szemű oroszlán" fejet ad neki. Ovidius szerint "oroszlánmelle és -feje" van.
Az oroszlán adta a test vázát: izmos törzs, négy karmos mancsú láb, a fő fejet keretező sörény. Az arezzói bronzon, a leghíresebb fennmaradt szobron, az oroszlántest rendkívüli anatómiai részletességgel van kidolgozva, minden ín és borda kirajzolódik a bőr alatt.
Ezzel a fejjel nézett szembe Bellerophón, amikor elölről támadott. És ez a fej üvöltött. Ovidius "tüzes tüdeje" talán az oroszlán leheletére utal, nem valódi lángra.
A kecske
A legjellegzetesebb vonás. Egy második fej, egy kecskéé, emelkedik ki a lény hátából: a gerincből nő ki a lapockák és a hátsó rész között. Homérosz csak annyit mond: "középen kecske". Hésziodosz és Apollodórosz teljes, szarvas fejet ad neki.
Ez a rész adja a Kiméra nevét. A Khimaira görögül "nőstény kecskét" jelent. Egy oroszlántestű, kígyófarkú lényt nevezhettek volna másként is, de a kecske volt a meghatározó vonás, ettől lett Kiméra.
Apollodórosz szerint a kecskefej okádta a tüzet. Ez a legvilágosabb állítás az ókori források közül arról, melyik rész lövellt lángot. A kecske a száján "át" fújta a tüzet, nem az oroszlán és nem a kígyó. Hésziodosz is egyetért: a "lobogó tűz rettentő lángját" a középső részre helyezi.
Az arezzói bronzon a kecskefej halálosan megsebesülve látható: lecsüng, a nyakán ejtett lándzsasebből ömlik a vér. A csata közepén járunk. Bellerophón először a tűzokádó fejre sújtott le, így hatástalanította a legveszélyesebb fegyvert.
A kígyó
Homérosz szerint "hátul kígyó". Hésziodosz "vad sárkánynak" nevezi. Apollodórosz pontosít: "egy drakon farka". A gyakorlatban a Kiméra farka kígyófejben végződik, egy harmadik koponyában, saját állkapoccsal és méregfogakkal.
Így a lénynek nem volt holttere. Az oroszlán előre figyelt, a kecske az oldalakat fürkészte, a kígyó pedig hátulról őrködött. Bármerről közelített valaki, egy fejjel találta szemben magát.
Az arezzói bronz kígyófarka már az ókorban megsérült, majd 1785-ben Francesco Carradori szobrász restaurálta. A restaurált farok hátraforduló, tátott szájú, tekergő kígyót mutat, miközben a lény haláltusáját vívja. Nem tudni, hogy az eredeti farok ugyanilyen volt-e, de az élő, harapó farok képe minden irodalmi forrásban visszatér.
Tűzokádás és a szárnyak kérdése
Melyik fej okádott tüzet? A források ebben nem teljesen egyeznek.
| Forrás | A tűz forrása | Fejek |
|---|---|---|
| Homer | Az egész lény, "lángot fújtatva" | Kétértelmű (1 fej sejthető?) |
| Hesiod | Kecske / középső rész | 3, kifejezetten |
| Apollodorus | Kifejezetten a kecskefej | 3, kifejezetten |
| Ovid | "Tüzes tüdő" (oroszlántest) | 1 sejthető (oroszlán) |
A tűz forrására a kecskefej a legesélyesebb jelölt. Apollodórosz, a téma anatómiailag legrészletesebb ókori szerzője szerint a tűz a kecskefejen "át" tört elő. Hésziodosz a "lobogó tüzet" a középső részre helyezi. Homérosz és Ovidius homályosabb, ők általában a lénynek tulajdonítják a lángot.
Volt-e szárnya a Kimérának?
Egyetlen ókori szöveg sem említ szárnyakat. Homérosz, Hésziodosz, Apollodórosz, Ovidius, Pindarosz, Hyginus: egyikük sem írja le szárnyasként a Kimérát. Az arezzói bronznak sincs szárnya.
Néhány ókori műalkotás azonban mást mesél. Számos korinthoszi és etruszk kerámián a Khimaira kis szárnyakkal jelenik meg, valószínűleg a görög szörnyvilág más keverékszörnyeitől kölcsönözve. Ezek művészi, nem irodalmi lelemények. A kanonikus Khimaira a földön járt: a hegyek és szurdokok ragadozója volt, nem az égé.
Az arezzói bronz
A Khimaira leghíresebb fennmaradt ábrázolása egy Kr. e. 400 körül öntött etruszk bronzszobor, amelyet 1553-ban találtak meg az itáliai Arezzo közelében. Ma a firenzei Museo Archeologico Nazionale őrzi.
A bronz harc közben ragadja meg a Khimairát. Az oroszlánfej tátott szájjal üvölt. A kecskefej sebesülten lecsüng, nyakából bronzba mintázott vér ömlik. Bellerophón elsőként a tűzokádó fejet sújtotta le. A kígyófarok (amelyet Francesco Carradori restaurált 1785-ben) tátott állkapoccsal hátracsavarodik. A lény haldoklik, de még minden irányból veszélyes.
David Ekserdjian művészettörténész szerint „az egyik leglenyűgözőbb állatszobor, és az etruszk bronzöntés legfőbb remeke”. Jobb mellső lábán a TINSCVIL felirat olvasható, ami etruszkul azt jelenti: „felajánlás Tinnek”, aki Zeusz etruszk megfelelője.
Szörnyek családja
A Khimaira nem egyedül jött a világra. Hésziodosz Theogoniája és Apollodórosz Bibliothékája szerint Tüphón (százsárkányfejű viharóriás) és Ekhidna (félig nő, félig kígyó) leánya volt. Testvérei a görög világ legrettegettebb lényei voltak:
Kerberosz, a Hádész kapuit őrző többfejű kutya
Lernai Hüdra, a Héraklész által megölt sokfejű vízikígyó
Orthrosz, Gérüón marháit őrző kétfejű kutya
Kaukázusi sas, amely nap mint nap Prométheusz máját ette
Hésziodosz egyik vitatott szöveghelye (Theogonia, 326. sor) arra utal, hogy a Khimaira saját fivérével, Orthrosszal párosodott, és tőle született a Szphinx és a Nemeai oroszlán. Hésziodosz görög szövegében azonban a nőnemű névmás kétértelmű: vonatkozhat a Khimairára és Ekhidnára is. Apollodórosz a Szphinxet közvetlenül Ekhidna és Tüphón gyermekének tartja, a Khimairát teljesen kihagyva.
Hogyan ölte meg Bellerophón a Khimairát
Iobatész, Lükia királya a hős Bellerophónt küldte a Khimaira megölésére, abban a reményben, hogy odavész. Bellerophón előnye Pégaszosz volt, a Medúza véréből született szárnyas ló, amelyet az Athénétől kapott aranykantárral szelídített meg. A légi hátas nélkülözhetetlen volt, hiszen a földön szembeszállni egy tűzokádó lénnyel öngyilkosság lett volna.
Két hagyomány írja le, hogyan végzett vele:
Bellerophón egy ólomtömböt erősített lándzsája hegyére, és a Khimaira torkába döfte. A lény saját tüzes lehelete megolvasztotta az ólmot, amely lefolyt a nyelőcsövén, megdermedt a szerveiben, és belülről ölte meg.
Apollodórosz szerint Bellerophón „a magasba szállva íjával és nyilaival leterítette a Khimairát”. Egyszerűbb, nyersebb változat.
Az ólomlándzsás változat a tűzokádó anatómiáról is elárul valamit. A mechanizmus belső volt. A Khimaira tüze elég forró volt ahhoz, hogy megolvassza az ólmot (327 °C / 621 °F), és a lény belsejével összekötött torkon át tört elő. Nem felszíni láng volt, hanem biológiai kohó.
A mítosztól a tudományig
A Khimaira öröksége túlmutat a mitológián. A modern genetikában a kiméra olyan egyedi szervezet, amelynek sejtjei két vagy több különböző DNS-készletet hordoznak, jellemzően különálló embriók összeolvadása révén. A metafora pontos: egy test, több genetikai identitás, ahogy a mitológiai lény is egy test volt több állati identitással. Az első emberi genetikai kimérát 1953-ban dokumentálták.
A Khimaira a tájon is nyomot hagyott. A törökországi Lükiában található Yanartaş (az ókori Khimaira-hegy) tucatnyi földgázkiáramlása örök lángokat táplál, amelyek közül némelyik több mint 2500 éve ég megszakítás nélkül. Az ókoriak úgy hitték, ez maga a szörny lehelete. Idősebb Plinius azt írta, hogy a hegy „olyan lánggal ég, amely sem nappal, sem éjjel nem alszik ki”.
Egy 4. századi kommentátor, Servius állt elő a legtartósabb racionalizálással: a Khimaira-mítosz tájallegória. A hegy csúcsán oroszlánok, középső lejtőin kecskék, lábánál kígyók éltek, ami pontosan megfelel Homérosz elöl–középen–hátul felosztású anatómiájának. Ez az értelmezés az albán partra is illik, ahol a kecskék ma is a tenger fölötti lehetetlen sziklákon legelnek, a szurdokok kígyóként kanyarognak a mészkőben, a sziklafal pedig a késő délutáni napfényben oroszlánsörényként izzik.
A Khimaira és Himara
Az albán parti ókori települést Χίμαιρα (Khimaira) néven ismerték: ugyanaz a szó. Nem „ihlette” vagy „róla nevezték el”, hanem a lény és a város neve ugyanaz a görög szó. A kapocs a kecske volt: vad, meredek vidék, ahol a nyájak szinte függőleges lejtőkön legeltek a Jón-tenger fölött.
Két évezred alatt a név az itt élt népek nyelvein át alakult: Χίμαιρα → Χειμάρρα → Chimara → Himara → Himarë. A hangzás változott, a jelentés megmaradt. Ma a weboldal kiméra-ikonja a modern tengerparti várost ősi identitásához köti: egy helyhez, amelyet vad hegyek, zúgó patakok és a nyughatatlan tenger formált.
A név történetét részletesen lásd: Himara neve.
Fedezd fel a Khimaira földjét
Ugyanaz a vad táj, amely a mítoszt ihlette, ma is meghatározza a partvidéket.